Sokan kérdezik tőlem, miért rajzolok ennyit. 
5 évvel ezelőtt, a stroke után hirtelen egy teljesen más élethelyzetben találtam magam.
Meg kellett tanulnom együtt élni azzal a furcsa, nehezen megfogalmazható érzéssel, hogy amit látok azt érzem, amit nem látok, azt nem érzem. Ezt nehéz elmagyarázni annak, aki nem élte át.

Hogyan segített a rajz?

Azt hittem, ez csak nekem segít. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy működik másoknál is. Az egyszerű vonalakból érzések születtek.
Olyan érzések, amelyek beszélgetés közben talán soha nem kerültek volna felszínre. Olyan emlékek, fájdalmak, veszteségek és elakadások, amelyek sokszor évek vagy akár évtizedek óta rejtőztek valahol mélyen. 
A NeurograFIRKA alkalmak során rajzoltunk már együtt nőkkel, férfiakkal, sok-sok gyerekkel. 
És bár minden rajz más volt, valami mégis közös volt bennük.
Minden alkotás mögött ott volt egy életút. Egy nehéz sors. Egy feldolgozatlan emlék. Egy veszteség. Egy újrakezdés. Egy ember, aki valahol gyógyulni szeretne. 

És miközben mások rajzoltak, én is gyógyultam.

Ma is gyógyulok.

Mert a segíteni akarás, a gyógyulásra való vágy bennem is ugyanolyan erősen él, mint azokban, akik eljönnek hozzám. Talán ezért alakult ki körülöttünk ez a kis közösség. 
Mert itt nem kell megfelelni. Nem kell szépen rajzolni. Nem kell olyannak lenni, amilyennek mások látni szeretnének. 
Itt lehet firkálni. Lehet hibázni. Lehet újrakezdeni. Lehet önmagadnak lenni. 
És talán éppen ez adja ennek a módszernek a mélységét. 

A gyermekből hozott alkotó kedv. A kíváncsiság. A szabadság. A hit, hogy a legnagyobb nehézségek után is fel lehet állni. 
Mert valahol mélyen én mindig ezt hittem. Hogy nincs olyan helyzet, amiből ne lehetne továbbindulni. És nincs olyan ember, akiben ne lenne ott a gyógyulás lehetősége.
Köszönöm, hogy velem tartasz ezen az úton!