Pánik? PÁNIK!!

Tegnap rémisztő napom volt. Épp hazafelé vonatoztam egy fantasztikus előző napi Koncz Zsuzsa koncert emlékeivel, mikor elkezdett zsibbadni a jobb karom. Úgy, mint akkor...

Kecskédre ért a vonat, s én elindultam kocsival a fiúkért Pusztavámra az öko táborba. Két fiamat kiegészítve egy harmadikkal tartottunk hazafelé, mikor egyre jobban éreztem, hogy zsibbad a karom. Már alig tudtam tartani a kormányt, gondoltam, ennek fele sem tréfa, mi lesz itt..., ugyanaz mint volt..., itt halunk meg az úton mindannyian... Mikor letettük a harmadikat az én kettőmmel robogtunk hazafelé, és a pánik egyre erősebb lett. Fák között hajtok... zsibbadok... autóban... megint megtörténik...
Szegény Kristófot halálra rémítettem, mikor azt mondtam neki, "ha véletlenül valami miatt elengedem a kormányt, te csak tartsd az úton az autót! Elektromos, egypedálos, ha lelépek a gázról megállunk....
Két halálra rémült gyerek és egy bepánikolt Eszter érkezett végre haza.
A férjem, az a drága ember csak nyugtatgatott, "semmi gond.. ez csak pánik... nem kell félned... ha érzed a kezed, a lábad, az arcod, nincs baj!" De én addigra már oda jutottam, hogy levegő után kapkodva mondtam, hogy "nem akarok kórházba kerülni... nem akarom megint ugyanazt... halálfélelmem van!"...
Drága férjem belémtöltött egy pálinkát, hogy kicsit megnyugodjak. És közben folyamatosan mantrázta, "nem lesz baj!!" Mikor végre fel tudtam állni, és enni néhány falatot, s bár a kezem szinte egész nap zsibbadt, a pánik lassan, de enyhült.
És ma reggelre, láss csodát! Még mindig életben, zsibbadást mintha elvágták volna, a pánik mintha ott sem lett volna. Csak egy erős front. Vagy valami légnyomás, vagy mittudoménmivolttegnap... 

Reggel leültem, és rajzoltam egyet. Rajtam aztán többet nem fogsz ki! Engem többet nem pánikoltatsz! 

Egy óra alatt készen lett ez a rajz. Nem egy műalkotás. De még az elején, mikor egyetlen vonalat sem húztam, csupán egy gondolatot írtam fel a papír hátuljára: NYUGTASS MEG!
És amikor készen lett, és ahogyan egyet forgattam rajta, megláttam benne azt a kis kék ANGYALT a pici piros szívem felett, akkor a hátuljára felírtam még ezt is: VIGYÁZZ RÁM!!

Tudjátok, van ez az érzés, mint egy fejem fölött lebegő kard, mint egy rámszakadó égbolt, mint valami, ami agyonnyomni készül éppen. Ez a bármikor visszatérő stroke érzése.
Szerencsére nem nyom mindig. Eddig összesen kétszer történt hasonló, ez most azért volt durvább, mert velem voltak a gyerekek. Miattuk pánikoltam. De most, hogy ezt megrajzoltam, már élénken él ez a rajz a fejemben. És ha bármikor szükséges lesz, ez a kicsi angyal meg tud majd nyugtatni.
Köszönet ennek a fantasztikus családnak, amelyben élek, és köszönet ennek a csodálatos embernek, aki a férjem! Hálás vagyok értetek! És az életemért is! Minden nap!Talán ez az üzenet mára!
Köszönöm, hogy olvastátok! Értetek is hálás vagyok!